Kézilabda

A kézilabda egy labdajáték. A csapat 14 játékosból áll, a játéktéren egy időben legfeljebb 7 játékos tartózkodhat. A többi játékos a cserejátékos. Az a csapat nyer, amelyik rendes játékidőben több gólt ér el. Ha mindkét csapat azonos számú gólt ér el, vagy nem dobtak gólt, a játék döntetlen eredménnyel végződik.

A kézilabdát általában fedett csarnokban játsszák, de létezik egy másik fajtája is a sportágnak, amelyet a szabadban játszanak. Egyre kedveltebb a strandkézilabda nevű változata is. A szivacskézilabdát főleg a fiatal kézilabdázók játsszák, a kézilabdáéhoz hasonló szabályokkal, csak könnyebb klabdával, és kisebb játékterületen.

A kézilabdázás alapmozgásai – futás, ugrás, cselezés, dobás –, mint a létfenntartás eszközei, az emberré válással párhuzamosan indultak fejlődésnek. 

Hozzávetőlegesen a századforduló környékén három, egymáshoz meglehetősen hasonló játék fejlődött ki:

• haandbold,
• torball,
• hazena.

Ezek a játékok a mai kézilabdázás közvetlen elődjeinek tekinthetőek.

Haandbold

A játék alapötlete Holger Nielson dán iskolamester nevéhez fűződik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A labda pontosabb továbbítására ezért a lábuk helyett a kezüket kezdték el használni a játékosok, és a kezdeti kísérletezés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az új játék hamarosan teret hódított .

Torball

A játék egyik németországi úttörője az a Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez a játék szabályainak összeállítása, majd a részletes leírása fűződik. A 40×20 méteres játéktéren, a 4 méter sugarú kapuelőtérrel űzött játék sok hasonlóságot mutat a mai kézilabdázással, és Németországban sok hódolót nyert meg a sportág ügyének.

Hazena

A Václav Karas és Antonin Kristof által megalkotott játék Prágában debütált először, a közvélemény teljes megelégedésére. A páya mérete (48×32 méter), a kapuelőtér alakja (6 méter sugarú félkörív), a kapu mérete (2×2,4 méter) és a játékidő (2×25 perc) már sok hasonlóságot mutat a kézilabdázás mai paramétereivel. A játékteret azonban három egyenlő harmadra osztották, behatárolva a hátvédek, a középpályások, illetve a csatárok mozgáskörzetét, a kapusok pedig nem hagyhatták el saját kapuelőterüket.

Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentős népszerűségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkőzések egyre növekvő száma is bizonyít. Mivel azonban mindhárom játékot különböző szabályok szerint játszották, nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Ezért szükségessé vált a szabályok egyesítése, amelyet a német Karl Schelenz vállalt fel, és az új játékszabályok 1917-ben, Berlinben láttak napvilágot.

Nagypályás kézilabda

Ez lett az új játék neve, amit 11–11 játékossal futballpályán kezdtek el játszani a sportág hódolói, és évtizedeken keresztül a sportág elfogadott versenyzési formájává vált, amelynek a népszerűsége egyre növekedett.

Először a Nemzetközi Atlétikai Szövetség karolta fel a „labdajátékokat” szövetségi szinten, és albizottságot hozott létre, majd 1928-ban Amszterdamban megalakult a Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetség (IAHF). 1936-ban Berlinben a nagypályás kézilabdázás az olimpiai programban is szerepelt. A háborús időszak viszont visszavetette a kézilabdázás fejlődését, és csak 1946-ban, Koppenhágában alakult újjá a Nemzetközi Kézilabda Szövetség. Székhelye 1950 óta Basel (Svájc).